Könyvajánló

Először álnév mögé rejtőzve, Buzai Borbálaként mesélte el, hogyan kezdett szinte kislányként inni, majd drogozni, s milyen kínlódások árán sikerült leszoknia. Most már tudhatjuk: Koncz Orsolyának hívják, és ma sem boldog. Vagy inkább néha igen, de a legtöbbször nem. A legtöbbször úgy szenved, hogy nem tudja igazából, mi baja. Könnyedén mondjuk az ilyen emberre: depressziós. Ami persze igazából alig több mint egy szó: éppolyan abszurd, mint a létezés akkor, amikor minden értelmetlennek tűnik. 

A megoldás egyszerű: szedjen Prozacot! És szed. Kicsit használ is, de nem sokáig...

A világ nem változik meg tőle: így sem képes tartós párkapcsolatot kialakítani, nem képes egy munkahelyen sokáig megmaradni, s ami a legfőbb: sehogy sem találja a megnyugtató választ arra a kérdésre: mi végre van itt a földön? Lehet, hogy borderline személyiség? Vagy csak túlérzékeny? Csak éppen nem képes "normális (felnőtt) emberré" válni, azaz "beolvadni" a világba? Hátborzongatóan őszinte könyv, de ez önmagában nem volna elég. Koncz Orsolya, miközben leírja a "depresszió" legsötétebb bugyraiba való leereszkedésének élményeit, képes önmagát kívülről is látni - elemzi az állapotát, olvas (például Sylvia Platht és Elizabeth Wurtzelt), reflektál az olvasmányaira, újra és újra megpróbálkozik a nagy ő felkutatásával, színesen - néhol humorral, máskor keserűen vagy dühösen - mesél párkapcsolati örömeiről és kudarcairól, egyszóval iszonyatos erővel próbál kimászni a gödörből. Írni is ezért ír. És mert tudja: sokan, nagyon sokan hasonlítanak hozzá... Hátha nekik (is) segít, ha elolvassák a könyvét."

Huszonhét éves vagyok. Kezdek jobban lenni, hat a Prozac vagy a torna vagy az egyedüllét vagy mindez együtt. Ahogy közeledett a május vége, előre féltem, hogy az iszonyatosan nagy meló, a kilenc hónapos projekt után milyen űr marad majd bennem. Floridából való hazaköltözésem után Gyurival, nevelőapámmal egy jótékonysági gálaestet szerveztünk, ami országos rendezvénysorozattá nőtte ki magát. A Millenáris hatalmas csarnokában volt a több ezer fős gálaest: iszonyatos apparátus, kivetítők, hang-, fény- és színpadtechnika, neves fellépők. De ezenfelül egy jótékonysági festményárverést is rendeztem, amelynek a kiállítása a Gerbeaud épületében volt, neves filmrendező megnyitóbeszédével, az árverés maga pedig a Le Méridien hotelben. Az utolsó hetekben iszonyúan feltuningolt állapotban pörögtem. És egyszer csak vége lett, úgy, hogy közben gondolkodni sem volt időm. Pár napos elvonulásra, pihenésre, magamba fordulásra lett volna szükségem utána. Elég lett volna pár nap. De képtelen voltam erre, egyszerűen csak pörögtem tovább a tengelyem körül. Barátokkal találkoztam, akiket igen elhanyagoltam az utolsó hónapokban, és buliztam. Ittam. Nem gondolkodtam. Intéztem azokat a dolgokat, amik a rendezvény után még hátravoltak, de erőtlenül, ugyanis május huszonnegyedikével bennem teljesen vége lett az egész azt megelőző időszaknak. Egyszerűen lezárult, eltemettem, anélkül hogy átgondoltam volna, hogy egy gondolatot is vesztegettem volna rá. Jöttek az újabb ötleteim, a forgatás, újabb aukció szervezése, festményekkel bizniszelés, a maszkjaim stb. Aztán ezek közül egyik sem jött be azonnal, hirtelen minden lelassult. Nem maradt semmi. Nem lett semmi dolgom, és nem lett bevételem. Felkeltem reggel, de nem volt kedvem felkelni. Lehetett tudni, hogy semmi sem fog történni aznap. A barátaim kevesebbet értek rá, mint én. Amikor ráértek, ittam. Megjött Laci Kanadából, nálam volt három napot, amit többnyire a kocsmában töltöttünk. Ez az ivás már nem a régi alkoholizálás volt, de gyorsan odavezetett volna, és a lelkiállapotom ijesztően hasonlítani kezdett a régire. Sok ember között voltam, de valahogy annál inkább egyedül éreztem magam. Teljesen elvesztettem a kapcsolatot önmagammal. Rájöttem, hogy össze kell szednem magam, meg kell nyugodnom, egyedül kell lennem, pihennem kell, sportolnom kell, átgondolni a dolgokat. De egyszerűen nem sikerült. Kapálóztam, hogy ne kelljen nagyon-nagyon mélyre zuhannom, mielőtt kifelé indulhatnék a gödörből. De nem sikerült. Egyre rosszabb lett. Február óta minden reggel leírtam a céljaimat, de most abbahagytam, mert minden sor egyszerűen a képembe ordította, hogy mennyire a leírtak ellenkezője az igaz, és így csak csalódtam, és újra csalódtam magamban. Próbáltam tornázni vagy futni, de nem ment. Egyszerűen nem tudtam rászánni magam. Elkezdtem, de a sikertelenség miatt abbahagytam. Egyik bevált módszerem sem segített kijönni a gödörből. Darab szarnál is szarabbnak éreztem magam. Hogy feldobódjak, elolvastam a Végállomás gyermekeit és az Egy rém ronda vörös barakk Amerikábant, mindkettő drogosokról szól, aztán nekiálltam a neten szintén depressziós történeteket olvasni.

Ment ez a Codeine-korszak. Egyre nehezebb volt, rohadt nehéz volt előbb-utóbb már hozzájutni. Gyógyszertárból ki, gyógyszertárba be, folyamatosan a vergődések. Közben ezeken az útjaimon mindig eszembe jutott Berkesi könyvének a címe, hogy Akik nyáron is fáznak. És amikor elvonásban gyalogoltam végig ott a Dimitrov tér környékén, Kiskörút, Nagykörút, a végén már 50 fokos melegben, és közben, tudod, rázott a hideg, állandóan ez a könyvcím ugrott be. És aztán, igazából, ebből a rabságból akkor a hirtelen kiutat valahogy az jelentette, hogy összefutottam az Abigéllel, és mondtam neki: kurva nehezen megy a váltás, és egyszer így hozzám vágta, hogy hát baszd meg, miért nem veszel mákot, aztán főzöd ki.